Nyolc év, egy hónap, három nap – ma is számolja Petke Zsolt addiktológus főorvos, hogy mióta józan 

Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint csaknem egymillió alkoholfüggő él, a legtöbbjük azonban sosem kér segítséget. Petke Zsolt, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet osztályvezető főorvosa nemcsak arról beszél kijózanító őszinteséggel, hogyan csúszott bele ő maga a függőség csapdájába, hanem arról is, mit ad neki a felépülés. Zsolt története a szerhasználóknak reményt, a felépülőknek erőt, a közösségnek pedig fontos tudást ad. Interjú.

„Az egyik közeli családtagom az intenzív osztályon feküdt. Este hívtak, hogy menjek be, lehet, hogy életmentő műtétre lesz szüksége. Ezalatt én otthon voltam, nem túl jó állapotban. Az este a függők számára a nap legnehezebb része, ilyenkor engedjük ki a gőzt. Vagy beküldünk valami mást, ami csillapítja az érzést, hogy nem vagyok elég jó.”

Teljes, szinte megkérdőjelezhetetlenül egyenes nyíltság, emberi fogalmazások, őszinte, kíváncsi tekintet. És még valami különös derű lengi körbe Petke Zsoltot. Az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet osztályvezető főorvosa a szeretetteljes, támogató addiktológiai megközelítés hazai úttörője – talán nincs is ilyen szakkifejezés. 12 éve vezeti az országos intézet addiktológiai osztályát, sok ezren köszönik személy szerint neki az életüket.

Petke Zsolt felépülő függő, aki bizonyos napokon még ma is érez sóvárgást a szerhasználat iránt. A fokozatosan súlyosbodó betegség miatt évekkel ezelőtt elszigetelődött, felhígultak az emberi kapcsolatai. Miközben halmozta a szakmai eredményeket a függőségkezelés terén, egy bizonyos ponton kénytelen volt beismerni, hogy ő maga tehetetlenné vált a betegséggel szemben – ahogyan a 12 lépésből az első szól.

Petke Zsolt Marosvásárhelyen született, onnan jött Pestre az egyetem elvégzése után, és helyezkedett el kórházban, rehabilitációs szervezeteknél, egyetemi oktatásban és kutatásban. Sikeres mérnök apja 50 évesen halt bele az alkoholizmusába, pontosabban az annak szövődményeként kialakult gyomorrákba. Így az addiktológusnak tanuló Zsolt számára egyértelmű volt:

„Bármit, csak azt ne.”

Aztán tíz évig úgy dolgozott vezető orvosként az addiktológián, hogy végül már rákérdeztek a kollégák: nem tartja problémásnak, hogy esténként megiszik egy vagy két üveg bort?

„Az este a függők számára a nap legnehezebb része, ilyenkor engedjük ki a gőzt. Vagy beküldünk valami mást, ami csillapítja az érzést, hogy nem vagyok elég jó.” Fotó: Sebestyén László

A függők az életük minden területén függőként működnek

Forbes.hu: Lehet sikeresen funkcionálni az életben úgy, hogy az ember közben súlyos szerhasználati problémákkal küzd?

Petke Zsolt: Szerhasználó családban ez az egyetlen módja a feszültség csökkentésének, annak az állapotnak az eléréséhez, hogy „minden rendben van”. Azt, hogy másképp is lehet, meg kell tanulni, előtte viszont képesnek kell érezzem magam erre. Felépülő függőként azt gondolom, hogy a rehabilitáció lehet az eredményes út a sikeres élethez egy függő számára.

De értem a kérdést: annak ellenére, hogy a szerhasználatot leggyakrabban a betegséggel és az elszigetelődéssel azonosítják, a függőséghez az is hozzátartozik, hogy az érintett rendszerint szorgalmas, terhelhető, kitartó munkaerő. Ha a függőt valami érdekli, képes éjjel-nappal öszvérként dolgozni. Ezért addig, amíg kompenzáltan használja a szert, azaz nem „csúszik szét”, sikeresen funkcionál a munkában.

Nagyon sok alkoholista közép- és felsővezető van, akik a szerhasználatuk első évtizedeiben egészen jól tudják a függőségüket kompenzálni, egy idő után pedig eltávolodnak a realitástól, megközelíthetetlenné, elérhetetlenné válnak. A vezető beosztás magányos műfaj, minél magasabbra jutsz, annál erősebb az elszigetelődés, szerhasználat nélkül is.

Te is ilyen voltál?

Igen, a munkában aktív szerhasználóként is sokáig eredményes voltam úgy, hogy soha nem voltam munkaidőben szerhatás alatt. A kórházban az egyik olyan orvos voltam, aki egy hónapban 14–16 éjszakát ügyelt, és mellette még dolgozott három–négy munkahelyen. Ezt csináltam körülbelül tíz évig.

A munkafüggőség gyakori azoknál, akik szerhasználókká is válnak?

A függők az életük legtöbb területén kontrollvesztő magatartással működnek. A párkapcsolatban, a sportban, az evésben, a sorozatnézésben, az utazásban és a munkában ugyanúgy, mint a szerhasználatban. Emiatt számos aktív, szerhasználó függő tesz jelentősen hozzá a közösség fejlődéséhez, a gazdasághoz, egyes szakmákhoz, a tudományhoz. Hiányzik az öngondoskodás, azaz nem vigyáznak magukra.

A közösségnek, a munkahelyi vezetőnek, a barátoknak ezért jelentős hatásuk lehet arra, hogy a dolgok megváltozzanak. A visszajelzéseikkel segíthetnek a függőnek a „sávon belül maradni”. Fontos számukra fölhangosítani, hogy túlmunkára hajlamos, addiktív sémákat produkáló emberként akkor képesek eredményesen és hosszú távon a közösségnek vagy akár a családjuknak segíteni, ha elsőként magukat tartják rendben. Ha van megfelelő mennyiségű szabadidejük, örömforrásuk, sportolnak vagy más kikapcsolódást választanak az életükben.

Van olyan pont, amikor egy, akár még nem is szerhasználó függő viselkedéséből fel lehet ismerni a veszélyt? Nálad például ez már látható volt gyerekként?

A kapcsolatok leépülése az első vészjelzés, illetve a kötelezettségek halogatása, elmulasztása. A terápiában úgy fogalmazunk, hogy a lefelé vezető út az elszigetelődésről, a felépülés a kapcsolatok gondozásáról, fejlesztéséről szól. Amikor fontosabb a család, mint a szer vagy a munka, akkor az a jó irány.

Orvosoknál ez vékony jég, nehéz munka után fejben is kiszállni a napi dolgokból, megy a mozi, hogy jól csináltam-e mindent bent. Ha meg sikerül elengedni, érkezik egy sürgős hívás.

A tapasztalat szerint több hívás érkezik, amelyek közül kevés a sürgős, de ezt csak azután tudom eldönteni, miután végighallgattam. Van kollégám, aki tudja ezt jól csinálni, irigykedem is miatta. Ezzel a fejezettel még van dolgom.

Édesapád halála idején te 21 éves voltál. Ekkor már mutattad jeleit annak, hogy nálad is probléma van?

Heti kétszer buliztam akkor az egyetemen. Később a kollégáim dolgozni kezdtek és abbahagyták a partizást, nálam valahogy folytatódott. Talán itt lehetett volna megragadni a gyeplőt és változtatni. De én Budapestre költöztem, egy sokkal gazdagabb, színesebb partikultúrában találtam magam, szórakoztató, érdekes emberek között. Dolgoztam és buliztam éjjel és nappal. Az egyik Sziget fesztiválon megismertem a későbbi feleségemet, a következő Szigeten már apa voltam, két év múlva két gyermeké is. Munka, buli, család. Ezek már nem fértek össze, jött is a napi, esténkénti használat.

Több ebből

Jó hely, csak több luxusmárka kellene ide – ilyennek látja Budapestet a világ egyik legerősebb luxushotelese
Egy 8 órás munkanap valójában 6,5 – és ettől megijednek az emberek

Rettenetesen nehéz a függő bizalmába kerülni

Eközben másnap reggelente addiktológusként elmondtad a klienseknek, hogy bizony az alkoholtól csak rosszabbul alszanak, ne használják a szert esti stresszoldásra?

Egy ideig eredményesen győzködtem magam azzal, hogy ha a munkámat elvégzem, akkor minden oké. Tudod, ez a magyar alkoholista férfiduma: „Amíg fizetem a számlákat és külföldön nyaralunk, addig semmi baj.” Aztán szép lassan elmaradtak a barátok, fárasztónak éreztem minden családi eseményt, türelmetlené váltam. A munkahelyemen mintha menekültek volna előlem a kollégáim.

Akkor már minden napnak egyetlen célja volt: hogy hazaérjek végre és használjak. Elköltöztem otthonról, hogy összeszedjem magam, és ettől minden kontrollt elveszítettem a használat felett, eltávolodtam magamtól is.

Így látom utólag, de érdekes, hogy voltak olyan kollégáim vagy barátaim, akik ezt kétségbe vonták, szerintük ez a megközelítés túlzás. Nehéz utólag bölcsnek lenni, de tény, hogy tele voltam negatív érzésekkel: bizalmatlansággal, haraggal, félelemmel, tehetetlenséggel. Nem értettem a világot, és az sem értett engem. Az ellenségemmé vált. 

Ha már az eltávolodást említetted, neked sosem volt bizalmasod a családodban?

Nem volt, nem láttam erre példát. Abban a családban, ahol valaki függő, mindenki más is rosszul működik, másképp fogalmazva diszfunkcionális. Az édesanyám halk szavú, beleegyező típus volt. Nem vitatkozott, nem kérdezett, nem adott tanácsot vagy visszajelzést. Nehéz volt az érzéseiről beszélni, ugyanúgy, mint apának. Nem emlékszem, hogy együtt beszélgettünk volna egymás dolgairól. Voltak kérdések, kérések, utasítások és elvárások, de olyan nem történt, hogy valaki beszél magáról, a többiek végighallgatják, majd ők is így tesznek.

Ma már látom, felbecsülhetetlen értékű, hogy úgymond kézikönyvet adjak magamról a szeretteimnek. Hogy tudják, mi zajlik bennem, mi történik velem, amikor nem vagyunk együtt.

A függőkre, és így rám is jellemző, hogy az alacsony önértékelés miatt jelentéktelennek, szégyellnivalónak látjuk az érzéseinket. Nehezen beszélünk róluk, így a bent zajló kérdések, gondolatok egyre erősebben feszítenek, míg végül csak szerekkel vagyunk képesek bent tartani őket. 

Ez az addikt személyiségtípus jellemző vonása?

Nevezhetjük ezt sémának, igen, de nem mindenkiből válik függő, akiben ilyen érzések tombolnak. Az érzésekkel való munka minden életkorban megtanulható. Örömmel látom, hogy a fiaim iskolájában minden reggel azzal kezdődik, hogy mindenki beszél magáról, az érzéseiről. A mi dolgunk addiktológiai szakemberekként az, hogy ezek az üzenetek eljussanak a függőségben érintett családokig. A jó hír, hogy ha akár egy családtag változtat és igényli a közös beszélgetéseket, a többiek legtöbbször vele tartanak.

„Felbecsülhetetlen értékű, hogy kézikönyvet adjak magamról a szeretteimnek. Hogy tudják, mi zajlik bennem, mi történik velem, amikor nem vagyunk együtt.” Fotó: Sebestyén László

Megélni a mélypontot 

Mégis, hogyan jut el egy aktív függő orvos odáig, hogy felismerje, baj van?

Úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő. Nincs, aki kíváncsi lenne rám, és engem sem érdekel senki. Menekültem a munkahelyről haza, aludni. Eluralkodott az érzés, hogy máshol jó vagy jobb lenne. Hogy mindig máshol jobb. Jobb lesz, ha szabadságon leszek. Nem lett jobb. Jobb lesz, ha a barátaimmal leszek. Nem lett jobb.

Kötelezettségből voltam apa, ez fájt a legerősebben. Ugyanakkor ez győzött meg arról, hogy velem van baj, nem a világ romlott el.

Minden másra volt kifogásom: „nehéz időket élünk”, „ez is hülye”. A költő szavaival: „Ez egy rossz kor: nappal vér folyik, éjjel bor.”

Olvastam nyilatkozatod a magánéleted leépülésének utólagos észleléséről, és az érzésről, hogy közben az osztályon te vagy az Isten. De így működhet egy sikeres addiktológus?

Ma azt gondolom, hogy ez volt a mozi a fejemben. Mármint, hogy én a munkahelyemen mindent tudok, sikeres vagyok. Vezető voltam, ráadásul orvos, úgy éreztem, nincs más választásom, nekem kell megoldanom mindent. Azt tanultam az orvosin, hogy egyedül leszek a legnehezebb döntésekben, és ezt láttam igazolva. Valamennyi ideig a sikeres szakvizsgák, kinevezések, elismerések, köszönetek táplálták az érzést, hogy nincs itt semmi baj.

Néha érkeztek jelzések a kollégáim részéről, hogy elég durván beszélek, gyakran elveszítem a türelmemet, és ez rombolja a viszonyt a velem együttműködőkkel. Ilyenkor előhúztam egy példát valamelyik kollégáról, aki csapkodja az ajtót vagy késve jár dolgozni, és el volt bennem intézve a dolog, mondván, az egészségügy nehéz terep, túlhajszoljuk magunkat, mit csináljak, így megy ez.

A kérdések akkor kezdtek szaporodni, amikor beszélgetni kezdtem felépülésben lévő függőkkel, akik az osztályunkra jártak be csoportot tartani. Jókedvűek voltak, nyugodtak, mindig tudtak valami jót mondani. És mire elindul a lemez, hogy „milyen nehéz az élet”, hogy „mi vagyunk az áldozatok”, addigra ők elegánsan lelépnek. Úgy éreztem, nekem is kell, ami nekik van, irigy lettem rájuk.

A felépülő függők nyitották fel a szemed azzal kapcsolatban is, hogy problémás a szerhasználatod?

Egyszer két felépülő függőtársammal dohányoztunk. Ott mondtam el nekik először, hogy ahhoz, hogy éjszaka el tudjak aludni, egy üveg bort azért megiszom, van, amikor kettőt. Azonnal mondták, hogy ez nagyon nagy baj, azonnal el kellene kezdeni ezzel foglalkozni.

Éreztem, hogy igazuk van. Azért ott és akkor, mert el is mondták a történetüket. Nagyon hasonlított az enyémre, de nem okosítás volt vagy lelki prédikáció. Csak két történetet hallottam. Nem szakemberként beszéltek velem, hanem úgy, ahogy egy társukkal beszélnek.

Ezért gondolom azt, hogy az addiktológiában a személyes élmények megosztása olajozza meg a változás kerekét. Ennek hatására jön meg a remény, hogy ha neki is sikerült, talán én is elég jó vagyok hozzá. Ha van remény, vele együtt az erő is megjön a felépülési munkához.

Milyen volt szembesülni azzal, hogy osztályvezetőként te is tagja vagy egy felépülő közösségnek? Azonnal beismerted magadnak?

Két évig tartott, amíg eljutottam egy csoportba. Kipróbáltam sok mindent az egyéni terápiától majdnem az aurahegesztésig. Minden jöhetett, csak ne kelljen csoportba menni. Tele voltam szégyennel, félelemmel, bizalmatlansággal. Ezalatt voltak szermentes időszakok, három héttől nyolc hónapig, de mindig ugyanaz lett a vége: visszaestem, mélyebbre, mint ahol abbahagytam. Kétségbeejtő volt, hogy egyedül a „rengeteg agyammal” nem tudom ezt megoldani.

Mi változtatott ezen?

Megéltem a mélypontomat. Megérkezett az érzés, hogy nem tudok egyedül változni, másik megoldás kell, el kell engedni az irányítást. Ez utóbbitól féltem a leginkább. Megéltem azt, hogy nem szűnik, nem csökken a bizalmatlanság a fejemben, amikor bemegyek a munkahelyemre, és nem tudok úgy vigyázni a gyermekeimre, ahogy azt terveztem. Ugyanazokat a köröket futottam és nem változott semmi. Utólag mosolygok ezen, de akkor elkeserítő volt asszisztálni önmagam tehetetlenségéhez.

Konkrétan mi volt a mélypont?

A családom egyik közeli tagja kórházba került egy súlyos tüdőgyulladás szövődményeként kialakult szívburokgyulladás miatt. Bent volt az intenzív osztályon, hívott az ügyeletes orvos, hogy nagy baj van, azonnal induljak, valószínűleg életmentő műtét következik. Este volt, otthon voltam, nem túl jó állapotban. Ez volt az a pont, amikor felismertem, hogy ez így nem mehet tovább, veszélyeztetem a szeretteim életét azzal, hogy nem vagyok képben.

Akkor érkezett meg az elhatározás, hogy bármire hajlandó vagyok, hogy ez megváltozzon. Ha egyedül nem megy, akkor segítséget kell kérnem, és az a dolgom, hogy azt csináljam, amit azok tanácsolnak, akik már végigjárták az utat.

Ezt nevezzük az addiktológiában mélypontnak. Hatalmas spirituális értéke van, amikor összetört emberként elengedem, pontosabban átadom az irányítást. A felnőtté válás egy fontos állomása, amikor elfogadom, hogy vesztettem.

Minden felépülő függőnek van mélypontja?

Pillanatra pontosan emlékszik rá mindegyikünk.

Megvan, hogy milyen volt a levegő szaga a szobában, a berendezés minden részlete, de arra is emlékszem, hogy mi volt rajtam és hol álltam. A hideg víz érzése az arcomon, amikor próbálom összeszedni magam, a hideg kulcsok érintése a markomban. Összeszedtem magam, elindultam, végigcsináltam homályos tudattal, és másnap reggel kidobtam minden üveget. Azóta sem vittem be piát a lakásomba.

Szükséges a mélypont a változtatáshoz, az út során pedig segít, ha visszanézek arra, ahonnan indultam. Addiktológusként azután tudok eredményesen segíteni, ha ez a pont elérkezett a függő életében. De nem magától értetődő, hogy minden függő megéli a saját mélypontját. Nem több mint tíz százaléka a súlyos szerhasználóknak kér élete során segítséget, ami világszinten is alacsony arány, és nagyon nehéz ezen javítani. Ezzel együtt a változtatáshoz erőt adhatnak a saját történetek.

Számomra fájdalmas erről a mélypontról beszélni, mégis az a tapasztalatom, hogy segíthetek vele másoknak kimozdulni a tehetetlenségből. A függőség nem egy pszichiátriai betegség, amit az orvos tablettával vagy némi beszélgetéssel meggyógyít.

Felépülni a függőségből egy döntés, egy vállalt kötelezettség: józanul akarok élni, ezért csoportba fogok járni. Aki ezt csinálja, annak leggyakrabban működik.

Meló nélkül nem lehet tartósan józannak maradni

Mi történt a mélypontodon, miután felismerted, hogy egymagad tehetetlen vagy a szerhasználattal szemben?

Aznap felhívtam Komlót (a Leo Amici 2002 Alapítvány Rehabilitációs Intézete – a szerk.), és kértem időpontot. Aznap elmentem az első NA (Narcotics Anonymous) gyűlésre is. Ez volt az első tiszta napom. Az első gyűlésem óta a mai napig nem használtam. Ennek nyolc éve, egy hónapja és három napja. (Petke Zsolttal január 25-én beszélgettünk, cikkünk megjelenésekor ahhoz képest is jóval több tiszta napot tudhat a háta mögött – a szerk.)

„Pillanatra pontosan emlékszik mindegyikünk a mélypontra.” Fotó: Sebestyén László

Még számolod?

Mindennap. Ez fontos nekem, mert mindennap dolgozom a józanságomért. Olyan érzés ez, mintha nekünk, felépülőknek az emelkedőn kellene menetelni, miközben mások a focipályán sétálnak. Meló nélkül nem lehet tartósan józannak maradni, ha pár hétig nem járok csoportba, maguk alá temetnek a rossz gondolataim. Ez a munka az elején nagyon nehéz, fogcsikorgatva kell egyik napot a másik után túlélni. Meg kell tanulni kémia nélkül megélni a jó és rossz helyzeteket. Szokták mondani, hogy egy függő „csak” két esetben használ: ha örül vagy ha bánata van. De kis idő után elkezd könnyebbé válni.

Ezzel együtt ma is vannak nagyon rossz napjaim, vagy van, amikor erősen sóvárgok. Ezeket a társaim meg a gyűlések segítségével kell túlélnem, a család, a barátok ilyenkor nem tudnak segíteni, úgyhogy ez folyamatos meló. Másik oldalról meg elképzelhetetlen teljesítmény minden este tiszta fejjel lefeküdni és úgy élni, hogy bármi történik, én képben vagyok.

Mit ad a felépülés cserébe?

A kapcsolatok és a kapcsolódások megélését. Az aktív függőség a magányról szól, a felépülés pedig a bizalmas kapcsolatokról. A történetem alapján azt látom, hogy akkor tudok még közelebb kerülni például a gyermekeimhez, amikor arról is mesélek nekik, amikor nem voltam győztes. Amióta kijöttem a rehabról, rendszeresen beszélek nekik arról, hogyan élem meg felépülőként a mindennapokat, és nagyon szívet melengető visszajelzéseket kapok tőlük.

Például a nyolcadik józansági évfordulóm december 22-én volt, és a 16 éves fiam küldött egy üzenetet: „Apa, gratulálok a nyolcéves józansági évfordulódhoz, szeretlek.” Ez a legfontosabb emlékem arról a napról.

Minden kapcsolatod javult?

Igen, egyértelműen. Az elfogadás a sorvezető a kapcsolataimban. Még mindig hihetetlen, hogy nem érzem szükségét, hogy mások gondolatait kitaláljam, vagy kiismerjem őket. A használatban hetekig gondolkodtam, hogy megfejtsek embereket, kigondoljam, mit akart mondani nekem valójában. Ma egyszerűen elfogadom, amit hallok, nem érzem szükségét továbbgondolni, megfejteni. Így működik a felépülő társaimmal, a kollégáimmal, a szakmámban, a barátaim között, mindenhol.

Mi a klienseinknek is azt tanítjuk, hogy a felépülés elsősorban cselekvés, a szép szlogeneket azután várjuk, miután ki-ki elvégezte a rá eső munkát. Járt-e például elég anonim gyűlésre a hétvégi kimenő ideje alatt, hogy a rossz gondolatait távol tartsa velük? A felépülés elején járó függőknek a javaslatunk 90 gyűlés 90 nap alatt. Ha ez soknak tűnik, el lehet menni 3–18 hónapra bentlakásos rehabilitációra. Magyarországon vannak a környék legjobb rehabilitációs intézetei, van szabad helyük egész évben, az önsegítő csoportokra pedig bárki, bármikor beülhet.

Nincs felépülés önsegítő csoport vagy ilyen típusú csoporthoz tartozás nélkül?

Nincs felépülés azonosulás-érzés és elfogadó kapcsolatok nélkül. A támogató kapcsolatokat meg lehet találni a barátok között vagy a családban, sőt a munkahelyen is. Az önsegítő csoportot az teszi nélkülözhetetlenné a felépülésben, hogy ott minden félelemről lehet beszélni, könnyebb őszintének lenni a nyomasztó témákban, mert nagyobb az azonosulás esélye. Ott biztosan elfogadják és meg is értik a nem függők számára talán érthetetlen félelmeket.

Ha én egy nem függő kollégámnak magyarázom azt, hogy minden este hat és hét között, amikor egyedül vagyok otthon, utolér az érzés, hogy egy utolsó lúzer vagyok, nem vagyok jó apa, jó barát és jó főnök, akkor ő elmosolyogja magát, és azt mondja: „Zsolt, 12 éve vagy osztályvezető, nézd meg, mi mindent tettél le az asztalra.”

Ezek a gondolatok gyakran érthetetlenek annak, aki nem függő. Amikor ugyanezt egy függőnek mondom el, ő azt válaszolja: „Tudom, Zsolt, nálam is ugyanez a mozi megy esténként, amikor egyedül vagyok.”

Enélkül az azonosulás nélkül nem lehet tartósan józannak maradni, vagy megtartani az érzést, hogy van helyem a közösségben. A józan gondolkodáshoz szükségesek a csoportokban töltött órák a felépülőfüggő számára, ahol értik és elfogadják azt, amit érez.

Sokakat akadályoz a függőségükből való felépülésben, hogy nem mernek vagy akarnak egy ilyen csoporthoz csatlakozni?

A kapcsolatokból, mindenfajta csoportból való menekülés a függőség jellemzője. Amire nekünk szükségünk van, az ennek az érzésnek a legyőzése, az érzéseink ellenében történő cselekvés. Nyolc év felépüléssel a hátam mögött is azt érzem, mielőtt gyűlésre indulnék, hogy „minek van erre szükségem”. Vagy, hogy „csak ezt az egyet kihagyom, majd megyek máskor”. De tudom, hogy nekem nem megy enélkül.

Persze, láttam olyan függőt is, akinek megy. Nem állítom, hogy mindenkinek ez az egyetlen lehetősége. Az Anonim Alkoholisták gyűlésén hallottam valakitől, hogy egyszer minden függő abbahagyja az ivást, vannak olyanok, akik még életükben. Szóval, ha nagyon nem megy a saját út, nem érdemes sokáig halogatni a dolgot, segítséget kell kérni.

Itt, az Addiktológiai Osztályon egy két–három hónapra rövidített, nagyon intenzív rehabilitációs programot alkalmazunk. Lényegében és elemeiben itt ugyanaz zajlik, mint a hosszabb rehabilitációs programokban. Ha a szerhasználat nem tart nagyon hosszú ideje – mondjuk nem több mint három-öt éve –, akkor lehet, hogy elég egy ilyen rövidebb rehabilitációs kezelés is.

Tisztán visszamenni oda, ahol függővé váltál, a legnagyobb feladvány

Ahhoz képest, hogy milyen sokakat érinthet Magyarországon az alkoholfüggőség – és más addikciók –, a leállási esélyeket az is ronthatja, mennyire negatív a megítélése a problémával küzdőknek.

Sok negatív sztereotípia, előítélet kapcsolódik a szerhasználathoz, például, hogy a függők felelőtlenek, gyengék vagy más módon deviánsak. Ezért tartom fontosnak, hogy árnyaljuk a képet. Az elmúlt tíz évben sok pozitív változást tapasztalhatunk Magyarországon az addiktológiai ellátásban és a felépülők közössége is szépen bővül, egyre többeknek adva ezzel reményt és erőt. Ezért is fontos a használók számára közvetített üzenetünk, hogy lehet szerhasználat nélkül tartósan, boldogan élni annak ellenére, hogy korábban azt kaptuk a médiából, hogy az összes függőt le kell írni. Van javulás ezen a téren, örömmel látom, egyre több ismerettel rendelkezik a témában a társadalom, egyre ritkábbak a szenzációhajhász médiamegjelenések, amelyek arról szólnak, hogyan tört össze ez vagy az a celeb. A kihívást az jelenti, hogy azt még ma sem ismertük fel:

nem fenyegetéssel és büntetéssel lehet a függő viselkedésen változtatni, hanem támogatással és dicsérettel.

Az osztályon úgy fogalmazta meg ezt egy kollégám, hogy a terápia során megemeljük a klienst.

Ehhez akkor támogató, megerősítő közösség kell. Említetted az addiktológiai kezelés alatti, hétvégi kimenőt. Nem kockázatos ez egy felépülőnél?

A terápia során a kinti életre készítjük fel őket, mint ahogy combnyak-műtét után is, már másnap járni kell. Nálunk is kezdettől gyakoroljuk a való világot. Fontos, hogy mennyire volt korábban a család támogató a klienseinkkel, hiszen sokszor a függők családi kapcsolataiból sok önértékelési vagy egyéb probléma fakad. Van olyan függő is, akinek onnan kell kezdenie a rehabilitációt, hogy megtanítjuk neki, miért érdemes reggel felkelni és fogat mosni – mert ez is hiányzik a szocializációból. A családdal való találkozás, a későbbi együttműködés a felépülés „hard core” része. Tisztán visszamenni oda, ahol függővé váltál a legnagyobb feladvány, ritkán szokott sikerülni. A terápia végeztével ezért azt javasoljuk a klienseinknek, hogy cseréljék le a „játékszert, a játszóteret és a játszópajtásokat”. Nehéz feladat, újra kell tervezni az életet. Viszont, ha piára, a kocsmára és a cimborákra gondolunk, akkor ez az egyetlen esély az életre.

Mi az, amit egy felépülő ígérni tud egy szerhasználó függőnek?

Azt szoktuk a kollégákkal mondani, hogy mi egy angyal-gyárban dolgozunk. Ez alatt azt értjük, hogy a felépülő függők a józansággal annyira jó és örömteli életet kapnak, amilyet el sem tudtak képzelni a szerhasználat alatt. Ezt a felépülők mondják, köztük én is.

Elképzelhetetlen a szerhasználat alatt, mennyire meg tud változni az ember felépülőként. Kiteljesítő, örömet okozó az a lelki béke, a feszültségektől és bennünk dúló szorongástól, félelemtől és haragtól mentes élet, amit józanon megélünk.

Türelmesebb, elfogadóbb vagyok a környezetemmel, és eltűnt az életemből, hogy tartósan haragot érezzek. Amikor a kliensek, a függők hozzánk fordulnak, azt szokták megfogalmazni, hogy szeretnének olyanok lenni a terápia után, mint régen. Erre mi azt szoktuk mondani, hogy annál tényleg sokkal jobb lesz. És a határ a csillagos ég.

Kérj segítséget, hidd el, létezik!

Ha függőséggel kapcsolatos, bármilyen problémával küzdesz, függetlenül a szerhasználat típusától vagy formájától, és le szeretnél állni: kérj segítséget a leszokáshoz. Ilyen segítséget kaphatsz telefon: a +36 1 251 00 51 (mindennap 15-18 óráig, egyébként üzenetrögzítő) vagy mobilon a +36 30 749 2221 számon, és emailben az info@anonimalkoholistak.hu címen. De más módon is kaphatsz támogatást: ingyenes és anonim, a nap 24 órájában hívható lelki elsősegély-szolgálat várja a hívásokat a 116-123 és 06-80-810-600 telefonszámokon.

The post Nyolc év, egy hónap, három nap – ma is számolja Petke Zsolt addiktológus főorvos, hogy mióta józan  appeared first on Forbes.hu.

 Read More

Visited 1 times, 1 visit(s) today

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük