„Emlékszem, aznap nem maszturbáltam, mert biztos voltam benne, hogy valami történni fog köztünk”

Volt viszont némi zavar, egy hiba 1981 nyarának mennyei tablójában: július végén Encino határában eltűnt egy lány, miközben egy buliról tartott hazafelé.

Eleinte nagyon keveset írtak az eltűnésről, és egyikünk sem ismerte a lányt – megmaradhatott volna pletykának, vagy később lehetett volna belőle városi legenda, a tinilány, aki eltűnt egy buliról, és sosem látták többet –, ám hamarosan kapcsolatba hozták két másik üggyel, amelyek közül az egyik 1980 nyarán, a másik 1981 januárjában történt, és miután szeptember végén rátaláltak Julie Selwyn holttestére, kiderült, hogy az áldozatok hasonlítottak egymásra, és haláluknak egyes részletei is kapcsolatot mutattak. 1981-ben senki sem tudta, hogy konkrétan mi történt Julie Selwynnel, Katherine Latchforddal és Sarah Johnsonnal, mint ahogy azt sem, hogy ugyanaz az elkövető vagy elkövetők végeztek-e velük – csak annyit tudtunk, hogy elrabolták őket, két hónapra nyomuk veszett, majd Katherine és Sarah holttestét félreeső helyeken találták meg egy névtelen betelefonáló nyomán, akiről a nyomozók úgy vélték, a gyilkos volt eltorzított, vontatott torokhangon, és azt akarta tudni, miért nem találták még meg a hetekkel korábban kitett lányokat – várta, hogy csodálni kezdjék a művét.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A hatóságok nem árultak el mindent a sajtónak arról, hogy az áldozatokat egyforma módon csonkították meg, és csaknem egy év eltelt az utolsó lány megtalálásáig 1981 végén, mire ezeket a részleteket nyilvánosságra hozták – a digitális média előtti világban sokkal könnyebb volt titkot tartani, a digitális világ előtt a titok jelentette a normát. Mielőtt bárki megerősítette volna, csak pletykák keringtek a csonkítások konkrét mibenlétéről, és arról, hogy a lányokat megkínozták, mielőtt megölték. Viszont kiszivárogtak névtelen források által megerősített információk, amelyek olyan förtelmes részleteket árultak el, hogy az ember hamar megértette, ezeket miért tartotta vissza, illetve nevezte a maga homályos módján csak „sérüléseknek” a Los Angeles-i rendőrség.

Mert akik pontos ismeretekkel rendelkeztek – például látták a sebeket a boncolás során, a hullaház neoncsöveinek fényénél –, nem akarták túlságosan megijeszteni a lakosságot.

A szélesebb nyilvánosság ekkor még nem sejtette, de Julie Selwyn a később Pákászként ismertté vált sorozatgyilkos harmadik áldozata volt – a gúnynevet vicc gyanánt a Los Angeles-i rendőrség hollywoodi kerületének két nyomozója ötölte ki egy magánbeszélgetés során. Trágár poén volt, halászati módszerekre utalt, hálóhasználatra, haltárolásra, mert a gyilkos feltehetően erre használta a lány hüvelyét, Katherine Latchford akváriumának tartalma egy héttel a lány elrablása előtt tűnt el, majd a hüvelyébe varrva találták meg – pontosabban ragasztva, a gyilkos ugyanis gumicementet használt –, amiből egyenesen következik, hogy Katherine Latchfordot hetekkel az elrablása előtt kiszemelte. A „Pákász” hülye név volt – közelében sem járt annak, hogy érzékeltesse a gyilkos totális elmebaját –, de kiszivárgott a sajtónak egy belső levélváltás, és az egyik sorban, amelyet elfelejtettek kitörölni, egyértelműen felbukkant a „Pákász” név, úgyhogy a róla szóló elszórt cikkekben is így keresztelték el a leendő sorozatgyilkost: a név kellőképpen baljós hangulatot árasztott. De 1981 nyarán a Pákásznak hivatalosan még nem adtak nevet – épp csak kezdték feltárni a kapcsolatot az áldozatok között, és az ezt megerősítő cikksorozat a Los Angeles Timesban csak szeptember végén jelenik majd meg. Ekkor még senki sem sejtette, hogy Julie Selwyn lesz az 1980 nyara, Katherine Latchford június közepi eltűnése óta Los Angeles megyében tevékenykedő sorozatgyilkos harmadik áldozata. A Pákász csak végzős évünk harmadik hetében kap majd nevet, válik ismertté előttünk és bukkan fel szereplőként a város történetében.

Visszagondolva 1980-ra és 1981 őszére, még semmit sem tudtunk a Pákászról:

sem a nevét, sem azt, hogy honnan kapta, nem ismertük a történetét, és nem sejthettük, hogy most jön el a fénykora, és további három embert, köztük egy ismerősünket fogja meggyilkolni azon a Los Angeles-i őszön.

Mindazonáltal 1980 nyarától kezdve észrevehető volt számos olyan nyom és jel, amelyek tényleges részét alkották a Pákász kialakulófélben lévő mintázatának, az általa épített narratívának, a történetnek, amelyet el akart mondani, és ezekről a nyomokról és jelekről mi is tudtunk. Később bebizonyosodott, hogy egyértelmű figyelmeztető jelekkel járt, ha a Pákász kiszemelt valakit, de ebben a korai időszakban ezek egyikéről sem tudtunk: a Pákász és a jelek kapcsolatát egyelőre nem tárták fel.

1980 késő tavaszán több betöréses rablás történt a San Fernando Valley feletti dombvidéken. Nélkülözték a mintázatot – fiatal párok, idős párok, egy egyedülálló férfi forgatókönyvíró, egy magányosan élő nő, családok, amelyekben kamasz lányok és kamasz fiúk egyaránt voltak –, és bár végül a lányok lettek a Pákász kedvenc áldozatai, kezdetben fiúkat is megtámadott a betörések során, és az egyiket később meg is gyilkolta. A betörések, amelyekről tudtunk, és amelyekről olvastunk 1980 tavaszán, nyarán és kora őszén, teljességgel véletlenszerűnek tűntek: mivel a támadások nem konkrét típusokra irányultak – a nem és a kor jelentéktelennek tűnt, érintett fiúkat és lányokat egyaránt –, valójában nem lehetett menekülni előle, nem lehetett védekezni a betöréseket elkövető személy ellen, mindenki sebezhető volt. Az emberek végül kezdték összerakni, hogy a Pákászhoz (akit még mindig nem neveztek el) köthető nyomok egyikének köze lehet az állatokhoz. A Pákász olyanokat vett célba, akiknek a családjában vagy magának az áldozatnak volt háziállata (nem számított, hogy kutya, macska, madár, kígyó, mint az egyik esetben, esetleg egér, nyúl vagy tengerimalac), a háziállat mindig eltűnt, és nemcsak az áldozaté, hanem többeké is az áldozat lakhelyének környékén, még a brutális betörést megelőzően. A támadások végrehajtása előtt a Pákász gyakran feláldozott három állatot a kiszemelt környéken, és csak 1981 késő őszén tudtuk meg, mi célból – hogy végül mit tett a tetemekkel, és miért volt rájuk szüksége.

1980 májusában történtek az első birtokháborítások, és úgy tűnt, a Pákász ekkor még csak próbálgatta a dolgokat.

A lakásokba egyelőre nem hatolt be, az árnyékba húzódott, jelenlétére csupán horrorfilmes klisék utaltak:

valaki úgy emlékezett, csilingeltek a szélcsengők egy Sherman Oaks-i ház verandája felett az Oakfield Drive-on, pedig enyhe szellő sem fújt azon a júniusi éjjelen, míg másvalaki a Woodcliff Roadon bizonytalanul mozgó fénysugárra lett figyelmes a medence partján, és a zseblámpát tartó, feketébe öltözött alak másik kezében egy böllérkés csillogott. 1980 nyarán, abban az időben, amikor a Pákászt még nem nevezték el, és ő még nem gyilkolt meg senkit (Katherine Latchford június közepén tűnt el, de a holttestét csak két hónappal később találták meg), egyre többen jelentettek illetéktelen behatolót, és a szemtanúk csak homályos leírást tudtak nyújtani az elkövetőről, mert az fekete símaszkot, fekete farmert és garbót viselt: magas, annyira nem magas, sovány, kigyúrt, nagydarab, „vérben forgott” az „ibolyakék” szeme, nem látszott a szeme, a szeme átható kék, netán mogyoróbarna. Bárki is játszotta ezt a szerepet, felettébb megfoghatatlan maradt – egy alakváltó –, pedig húsz betörésért volt felelős csak azon a nyáron a San Fernando Valley Mulholland alatti szakaszán, nagyon közel az otthonomhoz, Studio Citytől Sherman Oakson át egészen Encinóig, rövid időre felbukkant Bel Airben és Benedict Canyonban, majd a betörések szórványosabbá váltak (Pasadena, Glendale, Hollywood), és váratlanul abbamaradtak.

December közepén kezdődtek újra, és folytatódtak 1981 egész januárjában. Amikor megtalálták Katherine Latchford holttestét 1980 augusztusában, senki sem sejtette, hogy kapcsolatban áll a várost sújtó betöréshullámmal, az eltűnt háziállatokkal és a konkrét testi sértésekkel. Később megtudtuk, hogy napokkal a támadás előtt telefonhívások érkeztek a kiszemelt áldozat otthonába a Ventura Boulevardot, Burbanket vagy Resedát szegélyező telefonfülkékből, netán a kanyonok túloldaláról a Sunsetről vagy Hollywoodból, mintha a hívásokkal a Pákász ellenőrzött volna valamit – az áldozat felvette, megkérdezte, ki az, a Pákász nem szólt bele, csak hallgatta, ahogy az értetlen bosszúságot felváltja a félelem. Később további nyomok is előkerültek, általában olyankor, amikor valamelyik áldozatnak felszínre törtek az emlékei: úgy tűnt, valaki a támadás éjszakáját megelőzően behatolt az otthonába, a konyha, a fürdő vagy a hálószoba berendezése „megváltozott”, ami kapcsán a nyomozók úgy vélték, a Pákász napokkal a támadás előtt ismerkedett a lakással. Később valaki megjegyezte, hogy Katherine Latchford – a gyilkosságok első áldozata, egy parkolóból rabolták el, csinos lány tépett frizurával, telt ajkakkal és álmos szempárral, amely félig csukva volt az évkönyv híressé vált fotóján – napokkal az eltűnése előtt panaszkodott, hogy a macskája elveszett, és bár ő nem tudott róla, két kutya is eltűnt a környéken. Katherine továbbá azt is elmondta a szüleinek, hogy „fura” telefonhívásokat kapott – ezek nem voltak trágár hívások, de a hallgatás miatt bizonyos értelemben még azoknál is rosszabbak voltak: csak találgatni lehetett, mit akar az a valaki a vonal másik végén. A rémült elme által elképzelt lehetőségek végtelennek tűntek.

Végül megállapították, hogy a Pákász támadásaiban felismerhető egyfajta mintázat – olyan gondosan előre megrendezte őket, hogy az egy tervet sugallt, egy konkrét narratívát, valamit, amit a legkevésbé sem véletlenszerűen vagy hirtelen felindulásból követtek el, hanem tudatosan hajtottak végre. Sőt, jellemző volt rájuk egyfajta túldíszített színpadiasság. Kezdetben úgy tűnt, az illető ellentmondásos érzésekkel követte el a támadásokat, ezt támasztotta alá az is, amikor a betörések első hullámának áldozatai 1980 tavaszán és nyarának kezdetén olyasmikről számoltak be, amik nem olyan emberre vallanak, aki betör mások otthonába és erőszakoskodik.

A májusban és júniusban, Katherine Latchford elrablása előtt lezajlott korai támadások túlélői – akiket hason fekve megbéklyózott és kikötözött a hálószobájuk vagy a nappalijuk padlóján, és néha még meztelenre is vetkőztetett egy feketébe öltözött, túlméretezett símaszkot viselő alak – arról számoltak be, hogy támadójuk „sírt”, amikor távozott az otthonukból, miután láthatóan kielégült: néhány támadás szexuális jellegű volt, de a többségükre ez nem vonatkozott.

Amikor megtörtént az első gyilkosság, és három hónap átmeneti szélcsend után december közepén a támadások új erőre kaptak, sokan a betörések friss hullámának túlélői közül azt állították, hogy a támadó egyáltalán nem sírt: mintha önbizalomra tett volna szert, lelkierőre, és talán az első gyilkosság elkövetése felbátorította.

A Pákász első támadásának előzményei váltak a kidolgozott mintázattá: eltűnő háziállatok, telefonhívások, próbabetörés – de erőszakot nem alkalmazott. Ez vonatkozott a második áldozatra is: Sarah Johnsont a Tower Records mögött rabolták el a Sherman Oaks-i Ventura Boulevardon 1981 januárjának elején. A holttestét nyolc héttel később találták meg egy elhagyatott építkezési terület szennyvízcsatornájában Simi Valley határában; a lány macskája korábban eltűnt, panaszkodott az anyjának, hogy a hálószobájában átrendezték a bútorokat, valaki felhívta, és a telefonba szuszogott, nem trágár módon, csak nyugtalanítóan, viszont Sarah-t nem érte betöréses támadás. Eljött egy tarzanai buliból, kocsival indult átvenni egy kazettát hazafelé úton a szüleihez Studio Citybe, viszont a Tower Recordshoz már nem jutott el a Ventura Boulevardon, és a maradványait majd csak március első hetében találták meg, ugyanolyan állapotban és ugyanolyan „sérülésekkel”, mint később Julie Selwynt 1981 szeptemberében, akinek oszladozó holtteste egy nyilvános teniszpályán bukkant fel egy parkban Woodland Hills közelében; széttárt tagokkal nekitámasztották a hálónak, a feje csupán koponya volt rászáradt hússal és hiánytalan frizurával, de üres szemgödrökkel, mert a szemét kinyomták, ám hogy mit tettek a teste többi részével – milyen borzalmas csonkítások voltak láthatóak rajta –, azt csak év végén tudtuk meg, amikor a Los Angeles Times egy hosszú cikkéből végre fény derült a részletekre, mert a sérülések groteszk és felkavaró jellege miatt korábban csak utalgattak rájuk.

Időnként féltem tőle, hogy az elkövető következő célpontja a házunk lehet a Mulhollandon, de valamiért úgy gondoltam, szerencsés tizenhét éves lévén tűrhetőek az esélyeim – annyi minden más kötötte le a figyelmemet, és a betörések nem kaptak akkora sajtófigyelmet, mint akkor kaptak volna, ha mindenki tisztában van vele, hogy a Pákász valójában mire képes: nem indítottak el tömeges pánikhullámot. 1980-ban, a Pákász felbukkanásának nyarán mintha akörül forgott volna az életem, hogy próbáltam dűlőre jutni Matt Kellnerrel. A dolog enyhe szexuális megszállottsággá nőtte ki magát egy osztálytársam iránt, és úgy egy évig lekötötte a gondolataimat, amíg rá nem jöttem, hogy Ryan Vaughn maga mögé fogja utasítani Mattet. A munka ünnepének hétfőjén későn ébredtem az üres házban a Mulhollandon, és mint általában, Matt járt a fejemben, bár Ryan kezdett kiemelkedni a gondolataim közül, kiszorítva álmaimból és fantáziálásaimból nem csupán Mattet, de még Thom Wrightot és Susan Reynoldsot is.

A szüleim az ősz túlnyomó részét nem töltötték otthon, hajón járták be Európát, próbálva megmenteni döglődő házasságukat számos szétköltözés után, és engem a legkevésbé sem érdekelt, mi lesz az eredménye – a válás előnyösebbnek tűnt a házasság kibontakozó gyötrelmeinél, és ahogy telt a kamaszkorom, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem állok különösebben közel egyik szülőmhöz sem.

Mind eltávolodtunk egymástól, bár a nyilvánosságnak fenntartott kirakat, a boomer-narratíva mást sugallt: a karácsonyi üdvözlőlap, amelyre rányomták a beállított családi fotót, a nálam alvó barátok, amikor az anyám úgy viselkedett, akár egy aggódó gardedám, és mindig ellenőrzött minket, miközben a Z Channelt néztük, a strandon töltött napok Thommal, Jeff-fel és Kyle-lal, amikor apám vigyázott ránk, és úgy tett, mintha a legjobb barátunk lenne – az egész kamunak tűnt, színjátéknak, szemfényvesztésnek. Kétségtelen, hogy a szüleim szerettek, és ha nagyon muszáj, bevallottam volna, hogy én is viszontszeretem őket, de kezdtem önálló felnőtté válni, és rájöttem, hogy már nincs rájuk úgy szükségem, mint korábban.

És egyedül a házban a Mulhollandon azon az őszön még inkább felnőttnek éreztem magam, mert enyém volt az egész, pedig a szobám – amely hatalmas volt, bámulatos kilátással a San Fernando Valley-re – már eleve felért egy külön lakással, amelyben egymagam éltem: saját bejáratom volt a medencéhez vezető tornácról, teakonyha gyömbéres üdítővel és Perrier-vel teli hűtővel, egy hatalmas fürdő saját káddal és zuhanyzóval, és a szobám olyan közel volt a garázshoz, hogy alig töltöttem időt a ház többi részében. Nicaraguai bejárónőnk, Rosa nem dolgozott a munka ünnepének hétvégéjén, és csak kedden jött vissza. Bár a szüleim tizenkét hétig nem voltak otthon, anyám ragaszkodott hozzá, hogy Rosa változatlan beosztásban dolgozzon – amikor ezt szóvá tettem, és kifejtettem, hogy tudok vigyázni magamra, elárulta, hogy Rosának szüksége van a pénzre. Szüleim távollétében a munkája lényegében kimerült abban, hogy vigyázzon egyetlen gyermekükre, kivételezett fiukra, és gondoskodjon róla, hogy a konyha és a szobám tiszta legyen, kimossa a törölközőimet és ágyneműmet, beengedje a kertészt, a medencetisztítót és a tájépítészt, akit anyám nemrégiben fogadott fel. Rosa dolga volt, hogy behozza a leveleket, bevásároljon, főzzön rám, és kéthetente megfürdesse és megfésülje Shingyt – anyám kutyája, lhasa apso meg valami korcs keveréke –, amíg a szüleim sétahajókáznak Európában. A helyzetükről csapongó üzenetek tájékoztattak, amelyeket mindig anyám hagyott a rögzítőmön.

Mivel Rosa nem dolgozott a munka ünnepe miatt, rám hárult Shingy etetése, nekem kellett kiengednem a gyepre a medence körül, amely a Valley azon szakaszára nézett, ahol az eukaliptuszokkal és jakarandafákkal szegélyezett domboldalba fordult, miközben én a jakuzziban lustálkodtam, és figyeltem a szaglászó kutyát, rajta tartottam a szemem a prérifarkasok miatt, olykor hallottam az elhúzó autók halk zaját a kertünket a Mulholland Drive-tól elválasztó nagy bukszussövény mögött. Betereltem Shingyt a házba, és azon vacilláltam, hogy fel kellene hívnom Ryan Vaughnt, de arra jutottam, hogy ettől túl ragaszkodónak tűnnék a szemében, így inkább Matt Kellnert hívtam fel, de nem vette fel – neki nem volt üzenetrögzítője –, ezért kocsival kimentem Encinóba, ahol Mattet betépve találtam a medence mellett, és

emlékszem, aznap nem maszturbáltam, mert biztos voltam benne, hogy valamit történni fog köztünk, úgyhogy indulás előtt újraolvastam készülő regényem addig legépelt lapjait, közben szegfűszeges cigit szívtam és Elvis Costellót hallgattam, amíg bele nem untam, aztán ledaráltam az augusztusban megjelent új Stephen King-regény, a Cujo harmadát.

Bret Easton Ellis: A szilánkok

Fordította: Sepsi László

Helikon, 2023

Jöhet még krimis Matiné?

Először is egy jó kis hazai Jolsvaival: Halom lócitrom buktatta le az első ujpesti bankrablókat.

Aztán egy jenki sztori a műfaj zsenijével: Kávékapszulába juttatott méreg végzett egy diák édesanyjával az Év Tanára díjátadón.

Végül ismét egy magyar, Kondor Vilmos: „Élveboncolósat játszottunk” – szólt a patológus, és leült tepertőt falatozni disznósajttal és ecetes uborkával.

The post „Emlékszem, aznap nem maszturbáltam, mert biztos voltam benne, hogy valami történni fog köztünk” first appeared on 24.hu.

 Read More

​  

Visited 1 times, 1 visit(s) today

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük